Afrikában még mindig hiányzik a mozgatóerő
Egy mikrobuszban ülök, valahol az egyenlítői Afrikában.
Hallgatom, ahogy a sofőrünk magyarázza egy rendőrnek, hogy nincs ugyan elsősegély doboza, de még ha lenne is, nem hiszi, hogy bárki is hajlandó lenne használni az utasok közül.
Mindketten tisztában vannak azzal, hogy egy baksis játékot játszanak.
Sokat próbált gépkocsivezetőnk tudja, néha elég egy ígéret, másszor csúszópénz kell, de ezt az egészet teljesen természetesnek tartja.
A fegyvertelen rendőr úgy fest, mint egy szállodai londiner. Ő is sportosan veszi a dolgokat: alacsony a fizetése, valamivel ki kell egészítenie.
Nincs nagy nyüzsgés. A forgalmat itt jószerével csak néhány kocsi jelenti, melyeket egy-egy szomorú tehén húz maga után. Nincsenek gyárak vagy kézműves műhelyek.
Az emberek főként saját családjuk szükségleteit termelik meg, a felesleget pedig a városban vagy az út mentén árulják. Persze a termelés alatt sem kell hatalmas ültetvényeket érteni.
Itt egyszerűen minden csak úgy, magától nő, a terményeket olyan földekről takarítják be, amelyek a szokásjog alapján egy-egy családéi vagy faluéi.
A legnagyobb probléma, hogy errefelé kevés a kút, ezért a vízhordás a családok legnagyobb logisztikai kihívása.
Egy átlagos családban 5-10 gyerek van, ami természetesen növeli a vízszükségletet, de a vízhordók számát is.
Az állam ehhez eléggé sportosan áll hozzá.
Néhány faluban kiépítették a vízvezetéket, a víz azonban kevés, a nyomás pedig alacsony, így ha a kúttal rendelkező faluk egyszerűen elzárják a vizet, az éveken át nem jut el a többi településre.
Minden falunak van egy vízfelelőse, azonban éppen ők a legkevésbé tájékozottak.
Áram sincs elég, napelemekbe viszont nem invesztálnak, hiányoznak a szükséges források.
Az iskola ingyenes, de hiányoznak a tanítók, így egy-egy összevont osztályra ötven gyerek is jut. Akik elöl ülnek, talán még hallanak is valamit, a hátsó padsorokban azonban már csak játszanak.
Ingyenes az egészségügy is, azonban ennek az az ára, hogy csak fél ágy jut mindenkinek, a másik feléért már fizetni kell. És, természetesen, orvosból sincs elég.
Importadót nem szednek, más adó nincs is, az ellenőrzés pedig a nullával egyenlő.
Bevételek híján az állam csak a külföldi könyöradományokra számít, amelyek aztán – az állami elosztási rendszeren átcsorogva – kézen-közön eltűnnek.
Azt sem használják fel hatékonyan, ami megmarad, mivel hiányoznak a gépek, a technológiák és a szakembergárda. Minden egy örökkévalóságig tart, a minőségről pedig inkább ne is beszéljünk.
Igaz, hogy az egész teljesen reménytelennek tűnik, azonban ennek ellenére egyszerű lenne a megoldás.
Az államnak felelősségteljesen kellene végeznie a dolgát, hatékonyan kellene szerveznie a közkiadásokat, így néhány éven belül előbbre léphetne az ország.
A külföldön tanult afrikaiak, akik nem tértek haza, mozgatóerővé válhatnának ebben a folyamatban. Ez inkább irányítás kérdése, mint valamiféle történelmi determinációé.
Az egyetlen dilemma, hogy ki lendítse előre ezt a folyamatot. Bennünk, külföldiekben nem bíznak, a helyiek pedig hiányoznak. Így aztán Afrika továbbra is az az Afrika marad.
